«

»

márc 23

Ébresztőt fújt a Lélek!

D_MTZ20200317002-7

Avagy eljött a család és a személyes istenkapcsolat éve? – Nagyprojektünk: az otthontanulás

Most aztán nem kezdődhet így minden cikk: a mai rohanó világban…

Behúzhatjuk a féket, azaz behúzta az élet. Lássuk, mit kezdhetünk ezzel a helyzettel? A dolgok, mint tudjuk, kis próféták. Mit üzen nekünk ezáltal Isten?

Először is nagy bizalommal van irántunk. Mintha ezt mondaná: Képes vagy rá! Oldd meg! Veled leszek, ne félj!

És máris elöntenek bennünket a kételyek, a kétségek: Tanuljak a gyermekemmel? Digitális oktatás lesz? Nincs elég számítógépünk, de ha volna is, napi 7-8 órát kellene a gép előtt tölteni? És hol? Ott, ahol az ovis szirénázik a mentőcskéjével, mert éppen vírusosat játszik? Vagy ott, ahol éppen a kisebbet altatnám? Ahol valamelyik gyerek a hangszerén gyakorol vagy éppen videochatel a tanár úrral? Miközben marják egymást a testvérek, főzzek, takarítsak, lássam el a munkámat a számomra is idegen, de legalábbis szokatlan home office munkarendben? A gyerekeknek se különóra, se nagyi, se mozi, se bandázás, se játszótér, se játszóház, és még a ringatót is én tartsam meg mindeközben? Nem lesz ez kicsit sok?

De igen, és nincs is szükség erre. Tényleg be kell látnunk végre, hogy nem a teljesítés az első. Nyilván továbbra is tesszük a dolgunkat mindannyian: pedagógusok, szülők, hivatali dolgozók, diákok, ki-ki ahogyan lehet. Persze, hogy sok minden akadozni fog, de lehet, hogy végül hálásak leszünk mindazért, ami kirostálódik. „Mi ez az örökkévalósághoz képest?” – tehetjük fel a kérdést Morus Szent Tamás nyomán. Hosszú távon – mondhatni, isteni tervben – gondolkozunk. A mostani kisiskolások is meg fognak tanulni írni, olvasni és számolni. És mi van akkor, ha nem márciusra tudják a cs betűt, hanem csak májusra, netán szeptemberre? Egyébként biztos vagyok abban, hogy rövid időn belül sokféle segédanyag jut majd el a diákokhoz digitális és más formában, és támaszkodhatunk a tankönyvekre is. Aki akar, nagy léptekkel is haladhat a tanulásban. Úgy gondolom, az érettségi feladatlapok még nem készültek el, és a kidolgozóik nyilván figyelembe veszik majd, hogy márciusban leállt a világ. Egyelőre még úgy működünk, hogy „mindent most, azonnal, gyorsan, duplán” akarunk. Természetes, hogy lassan indul be a változás folyamata, és hogy egyelőre nem látjuk a holnapot. A biztonságos tervezhetőség gyakorlatilag megszűnt. De mi történik, ha nem úgy teljesül a tanterv, ahogyan előre kigondoltuk? Mi lesz akkor? Azt hiszem, ébresztőt fújt a Lélek. Valószínűleg meg kell állnunk, gondolkoznunk, mérlegelnünk, és nem szabad úgy tennünk, mintha nem hallanánk ezt a kürtszót. Olyan ez, mint a családban a gyermekszületés. Aki mindent ugyan – úgy akar folytatni, mint azelőtt, az teljes káoszra számíthat, amiben sem a szülők, sem a gyermek nem érzi jól magát. „Újra kezdeni mindent e világon, / – megteremteni, ami nincs sehol, / de itt van mindnyájunkban még – is, / belőlünk sürgetve dalol.” (Váci Mihály)

Nézzük csak, mit tanulhatnak most a gyermekeink, és mi az, amit amúgy esélyünk sem lett volna megtapasztalni? Az egymásra figyelést. A testvéri közösséget, a vágyteljesítés késleltetését, az idő beosztását, több önfegyelmet, nagyobb hitet a mindenhatóságunkba vetett bizalom helyett, törékenységünk alázatos elfogadását, közös felelősségvállalást, rugalmas problémamegoldást és hasonló, rohanó világunkban immár szinte csak hírből ismert kész – ségeket, erényeket.

Ha komolyan vesszük az otthon tanulók több évtizedes tapasztalatait, akkor azt látjuk, hogy a tananyag egyéni elsajátításához és gyakorlásához elegendő napi 3-5 óra koncentrált munka. A legjobb időszak erre a délelőtt, illetve a délután 4 és 6 óra közötti idősáv. Emellett pedig óriási lehetőségek nyílhatnak meg előttünk azokon a területeken, amelyekről eddig általában csak sopánkodtunk. „Nincs idő beszélgetni, együtt dolgozni, játszani, fontos és praktikus dolgokat megtanítani, kirándulni, a természetben lenni, olvasni, rendet rakni kívül-belül és így tovább.” Most itt az idő! Igazi élménypedagógiai lehetőség előtt állunk. A tevékenységbe ágyazott tanulás lehetősége előtt. Ezt osztályteremben úgysem lehet. Szereljünk együtt biciklit vagy csapot, faragjunk, tollasozzunk, gombfocizzunk, főzzünk, süssünk, kössünk, horgoljunk, varrjunk föl gombokat, kertészkedjünk, másszunk fára. A sor még hosszan folytatható. Minden árvíznek van értékes hozadéka is. Most megtanulhatjuk, hogy a nehéz – ség is lehet ajándék, valami új kezdete.

Most lehet tanulni az életet. Ez minden kutatás szerint egyértelműen fejleszti az idegrendszert, a gondolkodást, a problémamegoldást, az intelligenciát. Hogyan lássunk neki? Mindenképpen közösen. Ez most egy nagy kooperatív társasjáték! Vagy együtt nyerjük meg, vagy mindannyian veszítünk.

Jó módszer, ha összeül a családi kupaktanács egy kakaó mellé, és kicsit átbeszéljük a kialakult új helyzetet. Tényleg fontos, hogy ne csupán belesodródjunk az eseményekbe, hanem érezzék a gyermekeink, hogy nem félünk, tervezünk, van kormányos a hajón, ám mindannyiunk kezében ott az evezőlapát, és mindenkinek van felelőssége, feladata is a szabadsága mellett. Feltétlenül készítsünk napirendet, hogy átlátható legyen, hogyan kapcsolódunk be a család életébe, mikor van az egyéni munka ideje és mikor a pihenésé. A napirend legyen jól áttekinthető, akár programpontonként kipipálható formátumú.

Talán az egyik legnagyobb veszély most éppen az, ami nagy segítségünkre is szolgál: az internet, az online eszközök, „a kütyük”. Ezért szándékosan nem nevezném digitális oktatásnak a tanulásnak ezt a formáját, hanem inkább tantermen kívüli iskolának vagy távoktatásnak. Semmilyen indokkal ne lökjük a gép elé a gyerekeket most sem. A cél nem szentesíti az eszközt. Az örvényhatás nem szünetel. Sőt, a függőség kialakulásának veszélye most sokszorosan jelen van az életünkben. Fokozottan ügyeljünk arra is, hogy mi magunk milyen példát mutatunk a gyerekeknek. Az örvény még az úszni jól tudónak is örvény marad. Ne feledjük: a nevelés az élet szolgálata, és nem a teljesítés végrehajtó őre. Ez a megváltozott körülmények között is igaz, sőt, most talán még inkább az.

Az élet minden területén tapasztalható bizonytalanságban is van egy úgynevezett ingabiztonságunk. Ezt Tilmann Beller atya szemléltette egy alkalommal a kezében lévő rózsafüzérrel. A szentolvasó végén lévő kis kereszt a keresztény embert jelképezi, és a kéz, ami a füzért tartja, Isten kezét. Amikor a kéz úgy fogja a rózsafüzért, hogy a kereszt az asztallapon fekszik, olyankor az embernek szilárd talaj van a lába alatt: a gyerekek az iskolában, a munkahely rendben, a család egészséges, vasárnap elmegy az illető a templomba, imádkozik, igazi, mély közösségi és szép keresztényi életet él. Ám a kéz néha felemeli, meglengeti, sőt megpörgeti a szentolvasót a levegőben. Ilyenkor kicsúszik az ember lába alól a talaj, és minden összeomlani látszik. Nem tudjuk, mi lesz. Csak egyetlen biztonság van: a lánc, ami a Jóistenhez köt bennünket, a bizalom. Ez a kapcsolat új lépcsőfoka: az ingabiztonság. Az ember természetesen szenved ebben az állapotban. De a szívünkben biztonság uralkodik, hiszen a sorsunk fonala ott van a szerető Isten kezében, mi pedig két kézzel kapaszkodunk a kötélbe, amely vele köt össze bennünket.

„Tudod, hogy érted történnek mindenek – mit busulsz? // (…) Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs / Madárka tolla se hull ki, – ég se zeng, – föld se remeg, / hogy az Isten rád ne gondolna.”    (Babits Mihály)

Uzsalyné Pécsi Rita

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. március 22-i számában jelent meg.