7. Megjelenik a kísértés, gyakran mentegetőzés vagy panaszkodás formájában, mi szerint ahhoz, hogy lehetséges legyen az öröm, megszámlálhatatlan feltételnek kellene teljesülnie. Azért van ez, mert „a mi technika által uralt társadalmunk meg tudta sokszorozni a földies öröm-alkalmakat, de mégis nehezére esik valódi örömet termelni (okozni)”. Mondhatom, hogy a legszebb és leginkább spontán örömök, amelyeket az életemben láttam, azoknak a nagyon szegény embereknek az örömei voltak, akiknek kevés dolguk volt, amihez ragaszkodhattak. Azoknak a hiteles örömére is emlékszem, akik nagy szakmai elkötelezettségükben is képesek voltak megőrizni a szívüket hívőnek és nagylelkűnek. Különféle módokon, de ezek az örömek Isten mindig nagyobb szeretetének forrásából merítenek, aki Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki magát. Nem szűnök meg ismételni XVI. Benedek szavait, amelyek az Evangélium szívéhez vezetnek bennünket: „A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad.” (DC 1)
8. Csak ennek az Isten szeretetével való találkozásnak – megújuló találkozásnak – köszönhetően, amely boldog barátsággá alakul, csak ennek köszönhetően szabadulunk meg lelkiismeretünk elszigeteltségétől és attól, hogy csak mi magunk vagyunk magunk számára a hivatkozási pont (autó-referencia). Akkor válunk teljesen emberivé, amikor többek vagyunk, mint emberiek, amikor megengedjük Istennek, hogy túlvezessen bennünket önmagunkon, hogy így eljussunk a legigazabb valónkhoz. Itt van az evangelizációs cselekvés forrása. Mert ha valaki befogadta ezt a szeretetet, amely újra értelmet ad az éltnek, hogyan is tudná visszafogni azt a vágyát, hogy ezt másokkal is megossza?
(folytatjuk)