2. Az evangelizáció szelíd és bátorító öröme
9. A jó mindig arra irányul, hogy kommunikálja önmagát. Az igazságnak és a jóságnak minden egyes valódi megtapasztalása önmagától azt keresi, hogy kitáguljon, és minden ember, aki mély szabadulást él meg egyre inkább érzékennyé válik a többiek szükségleteire. Amikor továbbadják, a jó meggyökerezik és kifejlődik. Ezért mindaz, annak, aki arra vágyik, hogy méltósággal és teljességgel élje az életét, nincs számára más út, mint hogy fölismerje, elismerje a másikat és az ő javát keresse. Szent Pál némely kifejezése éppen ezért nem meglepő: „Krisztus szeretete sürget minket” (2 Kor 5,14); „Jaj nekem, ha nem hirdetem az Evangéliumot! „ (1Kor 9,16).
10. Arra vagyunk meghívva, hogy egy magasabb szinten éljünk, amely ugyanakkor nem jelent kisebb intenzitást: „Az élet akkor növekszik, amikor odaadják és elgyöngül az elszigeteltségben és a jólétben. Valójában azoknak gazdagodik leginkább az élete, akik félreteszik a biztonságot és szenvedélyes szeretettel vetik bele magukat abba a küldetésbe, hogy életet adjanak másoknak.” Amikor az Egyház arra hív, hogy köteleződjünk el az evangelizációra, akkor nem tesz mást, minthogy megmutatja a keresztényeknek azt a valódi dinamizmust, amely a személy megvalósulásának útja: „Így fedezzük föl a valóságnak egy másik mély törvényét: hogy az élet annyiban válik önmagává és annyiban érlelődik, amennyiben arra adja önmagát, hogy életet ajándékozzon másoknak. Igazából ezt jelenti a misszió.” Ennek megfelelően az evangelizáló embernek nem szabad, hogy állandóan olyan arcot vágjon, mintha temetésre menne. Találjuk meg újra és növeljük buzgóságunkat, „az evangelizálás szelíd és bátorító örömét, még akkor is, ha könnyek között kell vetnünk […]. Így napjaink világa, amely hol félelemben, hol reménységben keres, be tudja fogadni az Örömhírt, nem szomorú és kedveszegett, türelmetlen vagy aggódó evangelizátoroktól, hanem az Evangélium olyan szolgáitól, akiknek az élete ragyog a buzgóságtól, és akik előbb befogadták magukba Krisztus örömét.”
Örök újdonság
11. Az örömhír újra meghirdetése a hívőknek és azoknak is, akiknek langyossá vált a hitük, vagy már nem gyakorolják, új örömet ad a hitben és evangelizáló termékenységet. Valójában az Örömhír középpontja és lényege mindig ugyan az: Isten, aki kinyilvánította hatalmas szeretetét az értünk meghalt és feltámadt Krisztusban. A benne hívőket mindig megújítja, még akkor is, ha már régiek: „új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el.” (Iz 40,31) Krisztus az „örök evangélium” (Jel 14,6) és Ő „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8), a gazdagsága és szépsége azonban kimeríthetetlen. Mindig fiatal és az újdonság állandó forrása. Az Egyház nem szűnik meg rácsodálkozni arra, hogy „Mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának!” (Róm 11, 33). Keresztes Szent János mondta: „Isten tudásának és bölcsességének ez a szélessége olyan mély és oly hatalmas, hogy még ha a lélek már ismer is belőle valamit, mindig képes még mélyebbre hatolni benne.” Vagy miként Szent Iréneusz megállapította: „Eljövetelében [Krisztus] elhozott magával minden újdonságot”. Az Ő újdonságával képes mindig megújítani az életünket és a közösségünket, és noha a keresztény tanítás a sötétség és az egyházi gyengeség korszakait is átéli, soha nem öregszik. Jézus Krisztus képes áttörni azokat az unalmas sémákat, amelyekbe mi úgy gondoljuk, hogy bezárhatnánk Őt és mindig meglep bennünket az ő állandó isteni kreativitásával. Minden alkalommal, mikor újra azt keressük, hogy visszajöjjünk a forráshoz, hogy így újra megtaláljuk az Evangélium eredeti frissességét, új utak születnek, kreatív módszerek, a kifejeződések új formái, beszédesebb jelek, a mai világ számára megújult értelemmel megtöltött beszéd. Valójában minden hiteles evangelizáló cselekvés, mindig „új”.