feb 13

AZ ÚR AZ ÉN PÁSZTOROM?

LELKIGYAKORLAT NAGYBÖJTRE 2018.

jópásztor.2

Nagyböjti kiadványunk segítségével egy rendhagyó lelkigyakorlatra hívjuk a testvéreket.

Egy mélyebb Istenkapcsolatra szeretne elvezetni bennünket ez a lelkigyakorlat. A napi evangélium a lámpás a lábunk előtt, hogy vezessen bennünket. Az Ige testté lett, így jött közénk. Az Isten az Igén keresztül jött el hozzánk. Mi is az Igén keresztül tudunk eljutni hozzá. Ő az Út, aki elvezet bennünket Istenhez. A 23. zsoltár egy-egy sora, arról való napi elmélkedés vezet bennünket előre ezen az úton. Egy metodista lelkipásztor könyvét elhasználva kérdezzük meg magunktól ebben az időszakban. Valóban az Úr a pásztorom? Pál Feri atya gondolatai segítenek bennünket a meghitt Istenkapcsolat kialakításában. Hozzunk döntést, hogy minden nap imádkozunk és olvassuk a napi igéket. Nyissuk meg a szívünket ezekben a hetekben. Meg fogjuk tapasztalni, hogy az élet tele lesz kicsi és nagy csodákkal.

Hogyan éljük ezt a „mindennapok lelkigyakorlatát”? A reggeli imában elmélkedjük át, hogy ez az ige, hogyan lesz „nagyszerű lámpás lábam elé” a nap különböző helyzeteiben, sajátosan a nehézségekben. Ha kicsit mélyebben átgondoljuk a választott igét, látjuk, hogy majdnem minden ige képes életem minden cselekedetéhez fényt adni – az Istennel való egyesülésre (a Vele egyesült cselekvésre) hívni. Napi megállásainkban, egy-egy cselekedet előtt vagy ima közben igyekezzünk átgondolni: vajon ez az ige most mit jelent számomra, milyen fényt ad következő órámhoz, cselekedetemhez?

Jó lenne, ha nagyböjt folyamán többször – akár hetenként – le tudnátok ülni megosztani a tapasztalatokat; hogyan sikerült megélni az igét. A kiadványt minden iskolába eljuttatjuk, illetve letölthető innen, a honlapról, a „Dokumentumok” fül alól.

dec 26

ÁLDOTT BÉKÉS KARÁCSONYT ÉS BOLDOG ÚJESZTENDŐT KÍVÁNUNK!

KARÁCSONYA gyermek Jézust, az alázatos és végtelen szeretetet szemlélve, mondjuk neki egyszerűen: „Köszönöm, hogy mindezt értem tetted.”

Ferenc pápa

nov 28

AZ ELSŐ ADVENT

égőgyufa

Advent van.

Maga az évszak is arra sarkall minket, hogy befelé figyeljünk és legyünk nagylelkűbbek az Istennek ajándékozott időben. Évről évre meghív a készület ideje arra, hogy amint az ószövetségi nép, mi is kivonuljunk megszokott, időnkét talán megalkuvásokkal teli életünkből, s új lendülettel induljunk el az ígéret földje felé.

                Sokféle hasonlattal lehetne bemutatni, hogyan készítsünk helyet a születendő gyermek számára életünkben. Amikor a repülőgép leszálló félben van, kivilágítják a leszállópályát, eltakarítják onnan mindazt a sarat, egyenetlenséget, ami a leszállást megnehezítené. Ehhez is hasonlíthatnánk az Úr érkezésére való előkészületünket. C. G. Jung szerint az embernek mindig tudnia kell, hogy ő csak istálló, amelyben isten megszületik, nem kész palota, amely Isten fogadásához illenék. – Mi mindig szeretnénk kiérdemelni Isten szeretetét erőfeszítéseinkkel, de előbb-utóbb be kell látnunk, hogy sosem leszünk méltók az ő fogadására. Mindig istállók maradunk, amelyben trágya és szemét található.

Karácsony ünnepe ugyanakkor azt bizonyítja, hogy Isten Fia szabadon, szeretetből, ingyen és elvárás nélkül akar minket megajándékozni önmagával. Egy életen keresztül tisztogathatom magam, hogy méltó és alkalmas hajléka legyek, mégsem leszek az soha. Ezért jobb, ha inkább engedem, hogy a kegyelem ereje vigye végbe életemben mindazt, ami szükséges. az isteni gyermek befogadásához. Természetesen törekedhetek rá, hogy alkalmas leszállópálya lehessek, de a csodát szinte észrevétlenül Isten fogja végbevinni az életemben.

                Mária igent mondott szívében, és elindult egy isteni kalandra, bár nem tudta mire vállalkozik. Anya akart lenni, életet adni, lényét átadni egy másik lénynek. De hogy van az, hogy az emberiség életét hordja magában? És József, az ember? Ő is csendben volt, a titkot magába zárta és őrizte. Magához vette Máriát. Elfogadta a másnak elfogadhatatlant.

Átélte ez a két csodálatos ember a viaszszagú, álomnedvességű csendben a világ csendjét. A hajléktalan-, majd menekültlét aggódásában a világ jövőjének félelme reszketett. Ebben a kiszolgáltatott létben óvatosan, félve, gyöngéd biztatással ölelte magához őket az isten szeretete. Jézus majd ezt a mozdulatot adja tovább a kereszten az egész emberiség számára. Isten ott ölel át bennünket, ahol élünk, ahol épp tartunk a felé vezető úton.

                Az idei adventben is szállást vesz otthonunkban, melynek állapotát látva, mentegetőzve nyitjuk résnyire előtte az ajtót, s ő belép, hogy szeretetének melegével felmelegítse kihűlt szívünket.

Szeretettel Tibor atya

szept 19

VENI SANCTE SPIRITUS

  Ebben a tanévben  két új iskola indult egyházmegyénkben. Veresegyházon Gimnázium, két első osztály 63 fővel. Isaszegen általános iskola, a Péceli iskola tagintézményeként, első második osztály 35 fővel. Vácon a Szent Család óvodában ettől az évtől öt csoport működik. Szeretettel köszöntjük az új intézményeket.
Néhány gondolat a tanévnyitókról:
 Amikor a Bencés szerzetesek Szent István idejében elkezdték az evangélium misszióját, először a földművelésre tanították meg az embereket. Ha nem műveled a földet, parlagon marad. Ehhez, az agrokultúrához kapcsolták a kultúrát, az ember vonatkozásban?  Ha nem műveled magad belülről, parlagon maradsz! A földbe magot vetnek, és termést, hoz. Az ember életében a tudomány, a Szentírás igéi hoznak termést.
 A Bencés szerzetesek tanítottak valami nagyon fontosat. Legyen ritmusa az életednek: „Óra et labora”, imádkozzál és dolgozzál. A nap folyamán törődj belső életeddel. Legyenek ünnepeid, amik megszentelik a hétköznapokat. Legyen ritmusa az életednek, mint az ember lélegzésének. Belélegez (töltekezik) kilélegez (szolgál). A tulipán kinyílik minden reggel, este becsukódik. Ha nem csukódik be,- előbb utóbb szétesik. Az ember testi és szellemi életében ugyanígy van.
 Weöres Sándor írja: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Ezt a létrát kell jól használnunk. Akkor értelmes az életünk, ha tudjuk valamire irányul, célja van.
 Akik reményből élnek: messzebb látnak, akik szeretetből élnek, mélyebben látnak, akik hitből élnek, más fényben látnak.Emberé a munka, Istené az áldás. Ezt az áldást kérjük.
Csáki Tibor főigazgató

Isasz.2

jún 20

Te Deum 2017.

_DSC02062017 június 10-én  tarottuk az Egyházmegye katolikus oktatási intézményeinek Te Deumi  ünnepségét a váci Székesegyházban.

Az ünnepség rövid műsorral kezdődött, melyet a Váci Székesegyházi Kórusiskola éneke nyitott meg, majd Móra Ferenc: A kalcinált szóda című novelláját halhattuk Szalay László tolmácsolásában. Ezt követően, dr. Csáki Tibor, az EKIF főigazgatójának köszöntője következett, majd Hortobágyiné dr. Nagy Ágnes, a CSÉN program kecskeméti csoportjának vezetője, és Uzsalyné dr. pécsi Rita egyetemi tanár  számoltak be az általuk vezetett pedagógus továbbképzések ereményeiről és tapasztalatairól. A műsort Főigazgató úr szavai zárták.

Ezt követően dr Beer Miklós püspök atya hálaadó szentmisét mutatott be, melyet a Váci Székesegyházi Kórusiskola szolgálata tett emlékezetessé.

A szentmise után került sor a díjátadásra, amellyel a pedagógusok – szakmailag kiemelkedő, áldozatkész, emberséges, példaértékű – munkáját ismerték el.

„Te Deum” díjban részesültek: Krauszman Péter tanító, alsós igazgatóhelyettes, Pásztor Zsuzsanna tanító, Dr. Herdovicsné Kohári Mária tanító, Bede Tímea dajka, Kovács Józsefné tanító Csókáné Kovács Eszter óvodapedagógus, Szilágyi Judit tanító, Hatvani Edit tanító, Molnár Jánosné dajka, Földi Lászlóné tanító, Hugyeczné  Giebiszer Beáta tanító, Sipőczné Marika tanár, igazgató.

„Életmű” díjban részesültek: Ondok Tamásné tanító, igazgatóhelyettes, Baradicsné Dobi Julianna óvodapedagógus, óvodavezető helyettes, Kornyikné Erzsike gazdasági vezető.

„Szent Gellért” díj ezüst fokozatában részesültek: Mód Vilmosné, Páldi Róbert Ervin, Somogyiné Tálas Anikó.

A díjakat Beer Miklós adta át a díjazottaknak. Majd Csáki Tibor köszönő szavai hangoztak el, aki az EKIF dolgozóinak valamint munkatársainak, megköszönte a lelkiismeretes, együttműködő segítő munkát és ajándékot adott át Rézné Vitus Csillának a CSÉN budapesti csoportvezetőjének, , Hortobágyiné dr. Nagy Ágnesnek a CSÉN kecskeméti csoportvezetőjének, Uzsalyné dr. pécsi Rita egyetemi tanárnak, Bíró Délia pszichológusnak és Mudri Attila pályázati projekt menedzsernek.

Az ünnepség a püspöki palota kertjében agapéval fejeződött be.

___________________________________

kalcináltMóra Ferenc: A kalcinált szóda

Mindenkinek ád a sors fiatal korában olyan kalandot, amire még öregen is szívdobogva gondol vissza. Az én fiatalságomnak az volt felejthetetlen kalandja, hogy egy esztendeig inasiskolai tanító voltam. Álmomban még ma is megesik, hogy az vagyok s olyankor mindig átverejtékesedik a fejem alatt a kisvánkos.

Fiatal újságíró voltam akkoriban, s elég emberségesen megfizettek: kaptam egy hónapra száz koronát. Ez sokkal több volt ugyan, mint amennyit öreg újságíró koromban keresek, de azért el lehetett költeni ezt is. Rám fért volna még valami mellékstallum. Legalább olyan, amelyiknek a jövedelméből részletfizetésre megrendelhettem volna a Klasszikus Regénytárt. (Havi részlet öt korona.)

Mindig kegyeltje voltam a sorsnak s mint szolid és jóerkölcsű ifjú, előkelő protektorokkal is rendelkeztem. Bejuttattak az inasiskolába havidíjas tanítóknak. Tanítottam heti egy órát, minden kedden este hattól hétig és azért kaptam a város pénztárából havi tíz koronát.

– Közismeretet fog tanítani – mondta az igazgató, ahogy bemutatkoztam neki és ideadta az előírt tankönyvet is. Nagyon érdekes könyv volt, találtatott benne csillagos ég, váltóisme, községi autonómia, légtünetek, Dugovics Titusz, baromorvoslás és észak-amerikai szabadságharc. Mindjárt láttam, ahogy átlapoztam, hogy nagy tudós lehetett, aki csinálta, csak éppen vidéki inasiskolában nem tanított soha. Jól is sejtettem: a könyvet maga az iparoktatási főmufti írta.

– Nono, hiszen nem a könyv a lényeg az inasiskolában, hanem a fegyelem, a fegyelem! – adja a használati utasítást az igazgató, különben érdemes öreg pedagógus és nekem mindmáig igaz jó barátom.

– Fegyelmezni, fegyelmezni: ez a fő! – mind ezt mondták a többi kollégák is. Voltak vagy húszan, elemi tanítók, középiskolai tanárok, valamennyien edzett hősei az inasoktatásnak. Volt, aki megtapogatta a karomat és aggodalmasan csóválta meg a fejét, mert vékonyallotta. Volt, aki azt tapasztalta, hogy a sétapálcával is lehet boldogulni, de akik legfőbb jóakarattal voltak hozzám, azok a méterrudat ajánlották. Tudniillik, hogy amint az osztályba belépek, a méterrudat kell az inasok közé vágnom, akkor csönd lesz.

Húsz esztendő távlatából visszanézve a gyakorlatiasság pálmáját a méterrudasoknak kell adnom. Azonban én húsz esztendővel ezelőtt se voltam gyakorlati ember. Én tanítani akartam, nem fegyelmezni. Azt hittem, azért fizetik nekem a közpénzből a havi tíz koronát, hogy segítsek az istennek embert teremteni ebből a csordából, amit úgy hívtak, hogy inasiskola.

Nem tudom, hogy Dániel mit érezhetett az oroszlánok vermében, de az valami olyasféle lehetett, mint ami az én torkomat szorongatta, mikor először léptem az inasok közé. Bőgés, nyerítés, mekegés, kukorékolás, nyávogás fogadott és minden bűnök között a leginfernálisabb emberbűz. Negyven inasom volt mindenféle szakmából, a szennynek, a test-lelki elhagyatottságnak, a magától ívaló és tenyészeti durvaságnak olyan hadserege, hogy nagyon vakmerő fiatalúrnak kellett nekem lennem, ha egy esztendeig kibírtam köztük.

Pedig kibírtam, mégpedig úgy, hogy se én nem tettem kárt őbennük, se ők énbennem. És nem kellett hozzá méterrúd se, csak éppen az kellett, hogy ne nyúljunk hozzá a „közismeret”-hez, mert attól mindnyájan elkárhoztunk volna.

Egyszer vaktában kinyitottam a könyvet valahol: A szóda című olvasmányra nyitottam. Aztán vaktában rámutattam egy egérképű inasra:

– No, olvasd!

A gyerek addig olvasott, hogy a szóda legfinomabb fajtája a kalcinált szóda. Ezt aztán olvasta kanciláltnak, kancsiláltnak és csak azért nem tört ki a nyelve szegénynek, mert engem elfutott a düh.

– Milyen inas vagy te, fiam?

– Szabóinas.

Hát a keserves poncius-pilátusát annak a m. kir. állami iparoktatási szaktudománynak! Én tanultam az egyetemen természethistóriát, nyelvtudományt, csillagászatot, művelődéstörténetet, esztétikát, politikát, de a kalcinált szódának a nevével soha ebben az életben nem találkoztam. Hát minek kelljen azt tudni egy istenadta szabóinasnak, amit az egész magyar képviselőház és főrendiház együtt se tud!

Máskor az alkotmánytannal tettem próbát. Úgy kezdődött az olvasmányunk, hogy „a legelső magyar ember a király”. Ahogy a végére értünk, vállon fogok egy buflifejű kamaszt. Mocskos fehér kötője, a derékmadzagján lógó fenőacél mutatták, hogy vérben dolgozó iparral jár jegyben. Magyarul: mészárosinas.

– Miről olvastunk most, fiam?

– A királrul.

– Mit olvastunk róla?

– Nem tom.

– Hát hogyne tudnád. Miféle ember az a király?

– A királ? A királ az királ. Az nem embör.

– Nem? Hát mi a csuda?

– A királ? A királ, az csak egy katona.

Már most azt is mondjam neki, hogy „szamár vagy fiam”? De akkor én hazudok, azt pedig én az iskolában szégyenleném. Inkább lemondok az alkotmánytanról. Majd tanítanak azt a buflifejűnek a katonaságnál.

A pragmatica sanctiótól is volt egy szép olvasmányunk, mert az is beletartozik az inasi közismeretbe. Alighanem valami akadémikusból lehetett kinyírva, mert egy csöppet értelmetlen volt. (De csak éppen annyira, amennyire a tudomány komolysága megkívánja.) Megpróbáltam a nevezetes és költséges törvényt a gyermekeimnek elmagyarázni a maguk nyelvén. Aki nem aludt, vagy legyet nem fogdosott, az hallgatta is türelmesen.

– No fiam – simogattam ki egy hét múlva egy hóka gyereknek a haját a gyulladásos szeméből -, hát tudod-e még, miről meséltem a múltkor?

Szelíd képű, csendes jó gyerek volt, mindig végigaludta az órát. Most is elásította a felelet felét, belepislogva a könyvbe:

– A… a ticáról.

– Ne beszélj csacsiságot, te. Mi az a tica?

– Vagy izé… a cicáról.

– Mi a mesterséges? – emeltem föl az állát.

– Pék vagyok.

– Hány órakor feküdtél le az éjszaka?

– Háromkor.

– Mikor keltél fel?

– Fél hétkor.

– Mikor fekszel le ma?

– Megint háromkor.

– No jól van, kisfiam, feküdj rá szépen a karodra és aludj egyet hét óráig.

Mégis azt hiszem, hogy ezért a bűnömért száz esztendőt elenged nekem a jóisten a purgatóriumban. Viszont külön szurokfürdőt érdemelnék azért, ha lett volna lelkem tovább nyaggatni a pragma cicával egy tizenegyéves gyereket, aki naponta negyedfél órát alszik: és máig se teszek szemrehányást érte, hogy önhatalmúlag megreformáltam az inasoktatást, kidobtam a tantervből a közismeretet és negyven inasgyereknek az Ezeregyéjszakát adtam elő heti egy órában. Ez is ért annyit, mint a méterrúd. Míg a többi osztályban egész esztendőn át csattogva, pufogva, ordítva, jajgatva folyt az emberszelidítés, minálunk olyan csönd volt, amilyen csak egy kirgiz jurtában lehet, mikor az egész sátoralja gyerek körülüli a mesemondót.

Az ám, csakhogy a jutában nincs vizsga, az inasiskolában meg van. Úgy kívánja a törvény, hogy olyankor felüljön a katedrára egy iparoskeblű honfitárs és az számon vegye a tanítótól, mit adott tíz hónapon keresztül tízszer tíz koronáért.

Az én vizsgabiztosom nagyon tekintélyes ember volt. Nagy hasa, aranylánca akkora, hogy megbírná a kútostorfát, s tán három háza is a Belvárosban, gyulladásos szemű kisinasok téglává vált álmaiból. Azonfelül valami adócsalási ügye is volt akkoriban, s azt az újságírók piszkálták ki, mert már akkor is minden rosszat azok követtek el. Egyszóval egészen rendjén való volt, hogy mérgesen nézzen rám a vizsgabiztos és leszamarazzon az inasaimon keresztül.

Hiszen a szó köztünk maradjon, meg is érdemeltük. Ha Ali babát és a negyven rablót adhattam volna föl, vagy Aladdint és a xaxa barlangi lakatot, akkor nem lett volna semmi baj. de így bizony nemcsak a gyerekek ökögtek-bakogtak, hanem nekem is égett mind a két fülem.

A váratlan fordulatot maga a vizsgabiztos provokálta ki, aki nagyemberek szokása szerint elkapatta magát a hatalom által. valamelyik suszterinasommal számlát írattam a nagy táblára. Legnagyobb meglepetésemre egész rendesen megcsinálta. Gyanakodtam ugyan, hogy nem éntőlem tanulta, de hát ahhoz nagyhasú őmagasságának semmi köze.

– Derék gyerek vagy – veregettem meg a fiú ragadós képét.

– Szamár vagy – harsogott le ránk a tekintély a katedráról. – Miért írtad a májust m-mel? Még azt sem tudod, hogy a szemelvényeket nagy betűvel írják?

Addig csak keresztben feküdt bennem az ördög, de most már talpra ugrottam. Hát te akarsz nekem imponálni, te arannyal megpántolt kukoricagombóc? No, majd imponálok én neked úgy, hogy megrepedsz bele!

Kiintettem egy szemfüles borbélyinast.

– Te tudod, mi az a kalcinált szóda? Ugye? – néztem rá erősen.

A gyerek rám bámult, de ahogy a szemem sarkával odavágtam neki, bátran megfelelt.

– Tudom. Az az erős szóda.

– Úgy van – bólintottam rá. – Hát mi csinálnak abból az erős szódából?

Magam is kíváncsi voltam rá, mi a fütyülő fülemülét lehet erre felelni. El voltam rá készülve, hogy mindent ráhagyok, akármit talál ki.

– Spirituszt.

– Bravó – hajolt előre a katedráról a nagyember. Tudtomra akarta adni, hogy ő is tudja ám ezt.

Erre aztán egészen vérszemet kaptam.

– No most már írjuk föl a spiritusz vegyképletét. 2… számmal írd a kettőt, te kófic.

– Na tovább, ahogy következik!

– D…

– A számot is mellé, ahogy következik!

– D3 E4 F5 G6…

– Elég, mehetsz a helyedre – vágtam közbe, mert attól féltem, ki fog derülni, hogy a kalcinált szóda tudósa nem egészen biztos az ábécében.

A csatát megnyertem. A nagyember lejött a katedráról és amennyire nagy hasa és kurta karjai engedték, megölelt az inasaim szeme láttára.

– Tanár úr, engedje meg, hogy elragadtatásomnak eleget tehessek. Húsz éve járom inasiskolai vizsgákra, de szavamra mondom, ilyen műkedvelést még nem tapasztaltam.

Szerényen meghajoltam és minden érdemet az inaskora hárítottam.

– Ilyen nagyszerű anyaggal könnyű boldogulni.

– Nem, nem kérem – tiltakozott a vizsgabiztosom –, higgye el, a tálentom teszi az egészet.

Igazán nem tehetek róla, hogy talentumom hírével egyszerre telekürtölte a szakköröket, és mikor másnap leköszöntem az állásomról, küldöttséget vezetett hozzám, hogy vonjam vissza a lemondásomat. de mivel hajthatatlan voltam, legalább díszdiplomát adtak róla, hogy az inasoktatás ügye legfőbb oszlopát vesztették el bennem.

Ezt a diplomát ma is őrzöm, mert nem sok kilátásom van rá, hogy egyéb hivatalos elismerést hagyhassak az utódaimra.


 

jún 06

“Változtassátok meg a világot, megnyitva szíveteket mások iránt”

„Megváltoztathatjuk a világot, ha megnyitjuk a szívünket mások felé. Sohase válaszoljunk rosszal a rosszra!” Így buzdította június 2-án, pénteken Ferenc pápa a hatezer fiatalt, akik keresztény nevelési módszert alkalmazó iskolákból érkeztek a Vatikánba.

pünkösd.pápa

Ünnepi hangulat uralkodott a VI. Pál teremben, ahol a több ezer fiatal hatalmas lelkesedéssel és szeretettel fogadta Ferenc pápát. A Szentatya a tőle megszokott módon, nagyon kötetlenül folytatott párbeszédet a diákokkal.

Giulia azt kérdezte a pápától, hogyan lehet megváltoztatni a világot. „Mindenekelőtt tudatában kell lenni, hogy senkinek sincs varázspálcája ennek megvalósítására” – mondta a szentatya. A hiteles változás motorjaként a szívet határozta meg. A világot úgy változtathatjuk meg, ha megnyitjuk a szívünket, ha meghallgatunk és elfogadunk másokat, ha osztozunk a dolgokban. A világot a mindennapi kis dolgokkal tudjuk megváltoztatni: a nagylelkűséggel, a másokkal való osztozás által, a testvériség megnyilvánulásaival. Ne válaszoljunk soha rosszal a rosszra, és ne reagáljunk a sértésekre. Jézus azt kéri tőlünk, hogy mindenkiért imádkozzunk, ellenségeinkért is. Ezzel változtathatjuk meg a világot.”

Régebbi bejegyzések «

» Újabb bejegyzések